Dueonline.hu

A verseny mindannyiunk életében jelen van. Az élet folyamatosan versenyhelyzetek elé állít minket, még ha az adott pillanatban nem is tekintünk a szóban forgó eseményre megmérettetésként.

Ezek a helyzetek szinte születésünktől fogva befolyásolják életünket, az idő előrehaladtával pedig folyamatosan változnak. Így van ez középiskolás korban is, amikor új közegbe kerülve, majd az érettségihez és a pályaválasztáshoz elérkezve fokozódik a versenyhelyzetek jelenléte a mindennapjainkban.

Verseny egymással, verseny önmagunkkal

„Az iskolai közegre gondolva a verseny szó hallatán a legtöbbeknek talán a jó tanulmányi eredményért folytatott küzdelem jut eszébe. Ideális helyzetben ez így is van” – mondja Szabó Anita középiskolai tanár. De emellett természetesen egyéb versengési helyzetek is kialakulnak az iskola falain belül. A pedagógus olyan aprónak tűnő példákat is említ, mint hogy egyes diákok azt is patikamérlegre teszik, hogy melyik osztály hányadik oldalon jár a tankönyvben, vagy, hogy ki díszítette fel legszebben az osztálytermét. Természetesen azonban komolyabb kérdések is felmerülnek, úgy mint a megfelelési vágy az iskolai rendszerrel szemben, ahol ugye öt jegy van, ez áll a pedagógusok rendelkezésére a diákok osztályzása során. Ezzel hasonlítjuk össze magunkat mi, diákok is. Ehhez hasonló vágy a tanárok figyelmének, elismerésének kivívása is. Tehát a megmérettetések, kihívások, versenyhelyzetek szinte észrevétlenül, de minden osztályteremben és iskolai folyosón utolérik a diákokat.

Ahány diák, annyi szokás

A versenyhelyzeteket mindenki máshogy kezeli. Van, akinek fontos az effajta szituáció, hiszen többek között ennek alapján kap visszajelzést teljesítménye értékéről. De olyanok is vannak, akik számára nem lényegesek az ilyen helyzetek, jól megvannak erőpróbák nélkül is. Szabó Anita meglátása szerint a diákok nagyon sokfélék. Egyes tanulók csak egy-két számunkra érdekes tantárgyra koncentrálnak, arra a területre, melyben jó eredményeket érnek el. Így ezen a tudományágon belül szeretnék fejleszteni magukat, de nem céljuk, hogy másokhoz mérjék a teljesítményüket, csak önmagukra koncentrálnak. Ezzel szemben sok olyan diákkal is találkozik a pedagógus, aki görcsösen áll a megmérettetések elé, és egy dolgozat eredményekor is figyelemmel kíséri, hogy hol helyezkedik el a ranglétrán, ki az, aki megelőzi, és kik kullognak a háta mögött. Azonban fontos megjegyezni, hogy nem elsősorban annak van súlya, hogy egy osztályon, egy társaságon belül hol állunk a sorban, hanem az, hogy önmagunkhoz, saját képességeinkhez képest milyen eredményt érünk el, és ezt hogy tudjuk fejleszteni, erősíteni.

Ciki vagy nem ciki?

Sokan érzik kínosnak, hogy segítséget, tanácsot kérjenek a tanáraiktól. De miért is lenne ez ciki? Hiszen a legtöbb oktató szívesen siet diákjai segítségére, neki is az a célja, hogy a lehető leghatékonyabban adja át az összes információt, amire a növendékeinek szükségük lehet. Ebben erősít meg bennünket Szabó Anita is, aki mindig örömmel fogadja a diákjai kérdéseit, és igyekszik a rendelkezésükre állni, hogy a fiatalok eredményesebben sajátíthassák el a tananyagot. Ha pedig úgy látja, hogy egyes növendékei nem mernek, vagy valamiért nem akarnak kérdezni, segítséget kérni, akkor úgy előzi meg a diákok számára kellemetlen helyzetet, hogy a tanóra menetébe emeli be az extra információkat. Így remélhetőleg a tanulók is nyugodtabban ülnek le otthon megtanulni a leckét, és az oktató is nyugodt lehet afelől, hogy mindenki tisztában van az elvárásokkal, elvégzendő feladatokkal.

A tanárok szeme mindent lát?

A tanárok nemcsak azt veszik észre, hogy a diákoknak milyen segítségre van szükségük a tanulmányaik gördülékeny menetéhez, hanem az osztályok dinamikáját jelentő versenyhelyzetekre is van rálátásuk. Szabó Anita középiskolai tanár úgy látja, hogy az utóbbi esetekbe nem érdemes és nem is szerencsés beleszólni. Figyelni azonban célszerű, hogy a pedagógusok biztosak lehessenek abban: a dolgok rendben folynak a hozzájuk tartozó osztályokban. Azonban ha tanulmányi dolgokról van szó, időnként akár ő is leül a diákjaival beszélgetni – persze csak óvatosan –, hogy mi lehet az oka annak, ha egy diák egyszer csak kevésbé jól teljesít, vagy frusztrált a tanórákon. Ilyenkor feltérképezi, hogy a diák tanulási módszereiben van-e a hiba, vagy az elvárások nem voltak elég világosan megfogalmazva. Ha a diák és a tanár jól megértik egymást, őszintén tudnak egymáshoz fordulni, akkor az ilyen beszélgetések mindkét fél számára előremutatóak lehetnek.

Akik jó példával járhatnak előttünk

Gőbel Ágoston fiatal újságíró. Azonban nem mindig volt számára egyértelmű, hogy egyszer a rádiózás lesz az a terület, melyben igazán örömét leli. Ágoston egészen az érettségit követő évekig színészi pályára készült. Már általános iskolás korában sikereket ért el a vers- és prózamondó versenyeken. A középiskolában drámatagozatos osztályba járt. Azokra az évekre ma is nosztalgiával gondol vissza. Az érettségit követően felvételt nyert egy művészeti iskolába. Itt azonban a különféle megmérettetések során körvonalazódott számára, hogy valójában nem a színészi pálya vonzza, nem ez az a terület, amiben ki tud teljesedni. Ráismert azonban, hogy a hangjával szívesen él, egyszerűbb számára ezzel az eszközzel elérni a közönséghez. Ekkor döbbent rá, hogy váltania kell. Ebben a sorsdöntő kérdésben a tanárai is mellette álltak, többen voltak a segítségére a döntés meghozatalában. Így végül egy vargabetű és a magyar-esztétika szakpár elvégzése után Gőbel Ágoston egyszer csak egy stúdióban találta magát, ahol bebizonyosodott számára, hogy jól döntött, amikor hosszú éveken át dédelgetett álmát félretette. A fiatal újságíró példája jól mutatja annak fontosságát, hogy felismerjük, mi az, amiben valóban tehetségesek vagyunk. Még ha olykor váltással is jár, érdemes az új utat követnünk, hogy megtaláljuk az örömünket abban, amit később hivatásunkká választunk. Ehhez pedig segítségünkre lehetnek a különféle megmérettetések, versenyhelyzetek, melyekben visszajelzést kaphatunk azt illetően, hogy merre orientálódjuk.