Dueonline.hu

Ismét egy fontos epizóddal gazdagodott a DUE Médiahálózat programjainak hosszú listája. Ezúttal a World Press Photo kiállítást nézhettük meg szakmai kísérettel.

Kecskeméti Dávid fotográfus – természetesen ő is DUE-s – vezette be a megjelenteket a fotográfia rejtelmeibe, összekötve egy kis csapatépítéssel.

A Néprajzi Múzeumban megtekinthettük a 2016-os év legjobb és legtöbb mondanivalójú sajtófotóit. Korábban még nem jártam a Néprajzi Múzeumban, pedig mint megtapasztalhattam, rendkívül impozáns, ráadásul nagyon frekventált helyen, a Parlamenttel szemben található. Az épület előtt megérkezésem után néhány perccel már lelkes csapat állt, ahol azonban először senkit sem véltem ismerősként felfedezni, csak Évit és Lindát, akiket korábban már volt alkalmam megismerni.

Úristen!  – gondoltam magamban – Ez lesz az első olyan DUE-esemény, ahol magányosan fogom érezni magam? – morfondíroztam aggodalmaskodva. Azonban mint megtudtam, a DUE-Rádió Iskolahálózat tagjai, akik a csapat magját alkották, rendszeresen jönnek tanárukkal a KGB-eseményekre.

Miután mindannyian a kezünkre írtuk, hogy „A mobil várhat” és egyéni, illetve csoportfotó készült rólunk, már csak Kecskeméti Dávidot kellett megvárnunk. Aki később a bemutatóteremben azt kérte tőlünk, hogy rendeződjünk párokba, s még hozzá úgy, hogy olyanok kerüljenek egymás mellé, akik nem ismerik egymást. 30-40 percünk volt arra, hogy ebben a felállásban. páronként külön-külön haladva nézzük meg a kiállított képeket, és válasszuk ki azt, amiről jó vagy rossz véleményünk miatt mindenképpen beszélni szeretnénk. Dávid külön kiemelte: ne nézzük meg a képaláírásokat, mert az befolyásolhatja véleményünket a választásban. A fotógráfus meglepő példán mutatta be nekünk a kompozíciók esztétikusságát és a fényképek terének hármas tagolását: egy 2016. decemberi merénylet, az ismert orosz nagykövet megölésének fotósorozatán. Megtudhattuk, mitől jó egy beállítás, és mit fejezhet ki egy-egy szín, vagy árnyalat.

Én egy Zsolt nevű fiúval tekintettem meg a több mint ötezer fotóriporter, több mint nyolcvanezer munkájából válogatott kiállítást. Láthattunk egy reményt keltő életképet Ukrajna egy háború sújtotta városából, nagy szigorban nevelt kínai kislányokat, Iránból a kötöttségek ellen lázadó, nyugati életet élni akaró fiatal generációt, és pandabébit is. Egyszóval a világ minden tájáról érkezett díjazott sajtófotókat. Meglepően sok dolgot megtudtunk egymásról ebben a negyven percben, pedig csak fotókról beszélgettünk. Ezekben a képekben azonban ott volt az egész világ, így a mi személyünk, a mi környezetünk, a barátaink, a családunk története is, mindenről eszünkbe jutott egy-egy emlék. Bennünket, a választott párommal egy betegnek látszó kislány szomorú tekintete fogott meg. Azonosulni tudtam vele, mert pontosan tudom, mit jelent a rejtett fájdalom, illetve az a fájdalom, ami akár egy világtragédia is lehet, mégsem foglalkozik vele senki, mert nincs hírértéke, és nem üti meg az átlagember empátiaküszöbét. Ez az édesanyja által simogatott kislány azoknak a jelképe, akik tudják, hogy a boldogság nem az okostelefonok nyomkodásában, a gyorséttermi ételből való repetázásban rejtőzik, hanem az otthon melegében, egy érintésben, egy biztató szóban. A „védelmembe vettem”, beszéltem róla 1-2 percet, és nagyon jól esett, amikor a képelemzésemről Dávidnak az volt a véleménye, hogy szépirodalmi formákba is áthajlottak a szavaim. A fotográfus, amikor szakmai szemmel vizsgálta a képet, egy levélmintára hívta fel a figyelmet, ami pont olyan pozícióban van a képen, hogy egy szemből kihulló könnycsepp rajza is lehetne.

Volt persze olyan kép is, ami nem tetszett a duésoknak: egy látszólag üres tekintetű, mogorva nőről csak a képaláírásból derült ki tragikus élettörténete, és anélkül nem érthettük meg a kép lényegét. Ez pedig valamelyest elvette a képre való fókuszálás lényegét.

Nekem a választotton kívül egy kelet-ukrajnai fotó maradt meg az emlékezetemben: egy síró, sötét tónusban bemutatott kisfiú sír az udvaron, mögötte kiégett, szocialista korszakban gyártott autók, romos ház. A fény a romokra és maradványokra esik a fotón, ezzel sugallva a pusztulás állandóságát.

Természetesen ez az esemény sem maradhatott el meglepetések nélkül: kiderült, hogy a DUE-Rádió Iskolahálózatának egyik munkatársával egy oviba jártunk! Csaknem 13 év után a DUE hozott össze minket. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy az arcomról ennyi idő után is felismert engem. A program második felét, egy fakultatív kiállítást már együtt töltöttük, és egy percről-percre változó témájú és évszámú storytime kezdődött el.

A Néprajzi Múzeumból kijőve kettévált a csapat. A mi szárnyunk elindult a Deák tér felé, ahol ismét valóra vált az örök igazság, miszerint #mindenholvandués, ugyanis véletlenszerűen találkoztunk egy hónapok óta nem látott táborozó társunkkal. Ilyen ez a DUE-feeling.

A DUE-érzés ezzel nem ért véget. Újabb programot kínál a Médiahálózat. Október 14-én Székesfehérvárott tartja 16. Médiatalálkozóját az egyesület. Az önkénteskedést népszerűsíti sok-sok ismert vendég, majd egy héttel később, október 21-én ismét lesz DUE-KGB: ekkor az X-Faktor főpróbájába nyerhetünk betekintést.

Gyere velünk te is!

Lami Krisztofer