Dueonline.hu

A filmesztéta szót először olvasva megakadt a szemem, majd kérdések merültek fel bennem. Ezekre kapunk választ a következőkben, Vincze Terézzel Simonyai Lujza beszélgetett.

Be kell valljam, a filmesztéta szó jelentésével nem vagyok teljesen tisztában. Az esztéta szóra rákeresve "A művészet kérdéseivel foglalkozó tudomány tudósa" definíciót találtam. Mit takar a kifejezés a film szóval kiegészítve?

Jó kérdés, és nyilván azzal kapcsolatban merül fel, hogy akkor én filmesztétaként definiálnám-e saját magam. Ennek a titulusnak a kérdése gyakran merül fel, főleg akkor, ha az akadémikus, tudományos közegen kívül kell valahol feltüntetni, hogy mi is lenne a megnevezése annak, amit csinálok. Vagyis, hogy mi a megnevezése annak, amikor valaki filmekkel tudományos kutatás keretében foglalkozik, valamint egyetemi oktatóként a filmtudomány tárgykörében oktat. A megnevezés problémája valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a filmtudomány viszonylag fiatal tudományterület – hiszen maga a film is elég fiatal művészet – azokhoz a tudományokhoz képest, melyeket az egyetemeken általában kutatnak.  Az irodalmat irodalomtudósok, a történelmet történészek, a nyelvet nyelvészek kutatják. Az ehhez hasonló megnevezési formák a filmtudománnyal kapcsolatban nem jöttek (még) létre, egyedül a filmtörténész szó tekinthető ilyennek, de ez nyilvánvalóan a filmes kutatások és kutatók csak egy sajátos körét fedi le – én például sokkal inkább foglalkozom a film elméleti vonatkozásaival, tehát semmiképpen sem tartom magam filmtörténésznek. Erre a helyzetre tűnik áthidaló megoldásnak az esztéta kifejezés, hiszen az, ahogyan a kérdésben is szerepel, a művészet kérdéseivel foglalkozó tudóst jelöl – így aztán a zeneesztéta mintájára lett a magyar nyelvben a film mint művészet kérdéseivel foglalkozó tudós megnevezése a filmesztéta. Egyébként én kifejezetten nem kedvelem ezt a szót, és amikor csak lehet kerülöm a használatát.

Ott tanít, ahol tanult. Milyen érzés a tanterem másik oldalán visszatérni az ELTE-re, valamint részt venni az órákon?

Ez egyrészt egy fantasztikus dolog, hiszen középiskolásként az volt az álmom, hogy az ELTÉ-re járhassak, de arról nem nagyon mertem még álmodni sem, hogy egyszer majd alkalmam lesz itt tanítani. Másrészről viszont az egész helyzet valahogy nagyon természetesnek tűnik, hiszen a szorosabban vett közeg nagyon ismerős, a tanszékünk oktatóinak jelentős része egykor a tanárom volt, más része egykor egyetemista társam volt, és mostanra tanítanak olyanok is, akik pedig a diákjaim voltak. Érdekes látni a változást, az alakulást, ahogy a generációk és a kihívások váltják egymást.

 A feminista filmelméletről tanítani: milyen a nemek aránya ezen az óráján?

Vagyis csak lányok járnak-e vajon feminista filmelméletre? Az a gyanúm, hogy kijelenthetjük, a lányokat jobban izgatja általában a téma, azonban nem nagyon tudok létszámbeli megállapításokat tenni erre vonatkozóan. Ugyanis a feminista filmelmélet a filmelmélet történetének egy nagyon sajátos és nagyon jelentős összetevője – ez ennek a tudományágnak a születésével, kialakulásával kapcsolatos sajátos kultúrtörténeti körülményekből adódik. Tehát a filmtudomány történetéről nem lehet beszélni a feminista vonulatnak a bemutatása nélkül. Mivel én sok filmelmélet történeti tárgyat tanítok, ezért nagyon sok órámon a feminista filmelméleti gondolkodás, az ilyen szövegek ismerete követelmény, ezeken az órákon azonban teljesen vegyesen vannak a hallgatók, nincs szignifikáns különbség a nemek részvételét tekintve.

Az utóbbi időben a kutatói érdeklődésemben némiképp háttérbe szorult, új témák hatására, a feminista kérdésfelvetés, ezért kifejezetten csak a feminista filmelméletre koncentráló órát nem hirdettem. De régebben, amikor több ilyet tartottam, érdekes volt megfigyelni, hogy az ELTE-n valóban többen jöttek lányok, viszont oktattam máshol is ilyen tárgyat, ahol idősebb, másoddiplomás hallgatóim voltak, s közöttük – nemi szempontból – sokkal kiegyensúlyozottabb volt az érdeklődés.

 Dél-koreai film: mi olyan különleges benne, hogy egy külön tanórát érdemeljen?

Ahogy az előbb említettem, az utóbbi időben kutatói érdeklődésemben új témakörök jelentek meg, legfőképpen ide tartozik Kelet-Ázsia filmművészete. Elsősorban Dél-Korea és Tajvan filmművészete érdekel, és itt is elsősorban a sajátos életművet építő rendezőegyéniségek munkássága.Ugyanakkor a világban jelenleg komoly érdeklődés övezi a dél-koreai populáris kultúrát – az úgynevezett "koreai hullám", amelynek része a popzene, a képregény, a tévésorozat és a filmek is, Ázsián kívül az egész világon érezteti a hatását, Magyarországon is komoly rajongói bázisa van már ennek a jelenségnek. Ebből engem természetesen a film érdekel, ami nagyon különleges helyet foglal el a "koreai hullámban", és ami önmagában is nagyon izgalmas jelenség a világ filmművészetében. Dél-Korea ugyanis talán az egyetlen olyan ország jelenleg a világon, mely hazai gyártású kommersz filmjeivel rendre megveri Hollywood szuperprodukcióit a koreai mozipénztáraknál, ugyanakkor a koreai rendezőegyéniségek folyamatosan rangos díjakat hoznak el a világ legfontosabb filmfesztiváljairól. Ez a kettősség rendkívül egyedi és nagyon izgalmas jelenséggé teszi a dél-koreai filmkultúrát a filmtörténet egészét tekintve. 

Egy laikusnak magyarázva, hogy néz ki egy filmtörténeti historiográfia óra? Mit tanulnak öntől a diákok?

A historiográfia az a tudomány, ami a történetírás általános kérdéseivel, problémáival foglalkozik, tehát tulajdonképpen azzal, hogyan is kell, hogyan lehet valaminek a történetét megírni. A filmtörténeti historiográfia ennek megfelelően pedig azt vizsgálja, mik azok a sajátos problémák, amikkel a filmtörténetírásnak kell szembenéznie abból adódóan, hogy sajátos tárgya van: a filmek, a filmgyártás, és az ehhez kapcsolódó dolgok nagyon széles spektruma. Tehát ezen az órán arról van szó, hogy milyen problémák adódnak pl. abból, hogy a korai filmek rendkívül nagy hányada egyszerűen megsemmisült, nem létezik ma már; milyen sajátos módon alakítja a film történetét, hogy egyszerre egy nagyon sok pénzbe kerülő, óriási iparág, másrészt maradandó művészi teljesítmények sora; egyáltalán, történetileg hogyan érthető meg ennek az ellentmondásnak a kialakulása, változása. Vagyis ez az óra nem magát a filmtörténetet mondja el, elemzi, hanem azt mutatja be, hogy milyen sokféleképpen mondható el a filmtörténet (pl. esztétikai szempontból, gazdaság és ipartörténeti szempontból, technika vagy társadalomtörténeti szempontból).   

Az ELTE BTK esztétika doktori programján summa cum laude minősítést kapott a Szerző a tükörben: A filmszerző fogalmának (át)értelmezése kortárs önreflexív filmekben című művével. Mesél egy kicsit a minősítésről és a műről? 

Nos, nem tudom, a minősítésről mit mondhatnék, tulajdonképpen ötöst kaptam, vagyis a doktori dolgozat mindkét bírálója, majd pedig a disszertáció védésén a vizsgabizottság tagjai is sikeresnek értékelték a dolgozatot (ami egyébként 2013-ban könyv formában is megjelent Szerző a tükörben: Szerzőiség és önreflexió a filmművészetben címmel), és a legmagasabb minősítést ítélték meg rá. A dolgozat egy olyan témából indult ki, ami tulajdonképpen már legkorábbi egyetemei éveim alatt is mindig különösen lenyűgözött: ez pedig az önreflexió jelensége a művészetben. Ez olyan műalkotásokat jelent, amelyek lényegüket tekintve arról szólnak, arra reflektálnak, hogy maguk is műalkotások – tehát a legegyszerűbb példát véve, amikor egy film arról szól, hogy éppen filmet készítenek, vagy egy könyv arról szól, hogy éppen azt a könyvet írja valaki, amit éppen olvasóként olvasunk. A doktori disszertációmban tehát azt vettem végig, hogy a filmtörténet során milyen jellegzetes típusai, megnyilvánulásai voltak az ilyen jellegű témákat feldolgozó filmeknek – ez volt a dolgozat elméleti-történeti része. A másik részben pedig néhány olyan filmrendezőnek a munkásságában vizsgáltam meg az ilyen típusú filmek jelenlétét, akik előszeretettel használják ezt a megoldást, és kifejezetten ezen keresztül kritizálják a kortárs művészetet, vagy a társadalmi jelenségeket. Az osztrák filmrendező, Michael Haneke volt az egyik fő példám, illetve az 1990-es években felfutott iráni filmművészet néhány rendezője, akik előszeretettel beszéltek Iránról az önreflexió eszközével. Azt mondhatom tehát, hogy a doktori dolgozat megírásával egy, az egyetemi tanulmányaim legelejétől engem izgató témát sikerült alaposan átgondolni és egy hosszabb műben megfogalmazni. Mostanában éppen azt tervezem, hogy visszatérek e régi vesszőparipámhoz (az önreflexióhoz), és megpróbálom összekapcsolni azokkal az új kutatási területekkel, melyek az utóbbi időben foglalkoztatnak.

(Simonyai Lujza)

Ha érdeklődsz a filmek iránt akkor töltsd ki a Nagy Diák Filmteszt 2.-t!