Dueonline.hu

Kultúrák közötti kommunikáció – elvontnak hangzik, de Kepes András megmutatta, hogy valójában mennyire egyszerű és ugyanakkor félelmetesen új dolgok felfedezésére alkalmas dolog.

Kepes neve fogalom a magyar televíziózás történetében. Olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a „Desszert”, a „Különös történetek” vagy a „Világfalu”. A DUE Médiatalálkozón ez utóbbiból elevenített fel aranyos, meghökkentő, vagy éppen vicces jeleneteket.

Megismerhettük a japánok alvási szokásait – a tatamin, vagyis szőnyegen alszanak, nincs ágy. Az alvó ember feje nem mutathat északi irányba, mert a japánok a halottaikat helyezik el így, márpedig az ember reggel szeret ugyan olyan állapotban ( és főleg élve) felébredni, mint ahogy előző este lefeküdt.  Kepes mesélt egy személyes történetet is: egyik hölgyismerőse egy japán szamuráj unokájához ment feleségül, a két kultúra találkozása, egymással való ismerkedése pedig felettébb érdekesnek bizonyult. Kiderült, hogy a japánok nem szeretnek kérni, mert azzal úgy érzik, megsértik a másikat, ezért ha a férj éhes, akkor csak leül az asztal mellé, és szépen csendben várja, hogy az asszonynak leessen a tantusz. Amikor hősünk ezt megcsinálta, a nő nézett egy ideig, majd megkérdezte, mire vár. A férfi elmagyarázta, hogy náluk ez így szokás, mire a nő közölte, hogy itt nálunk pedig lesz szíves kinyitni a száját és kérni, ha valami kell. Nem sokkal ezután a kertben dolgoztak, a nő pedig épp egy nagy követ akart arrébb görgetni, ám sehogyan sem ment neki. A japán ott állt mögötte és figyelte. A nő erőlködött, ám mind hiába- a kő nem mozdult. Ezután ráripakodott a messziről jött vendégre: „Nem látod, hogy itt szenvedek ezzel a nagy kővel? Segíts arrébb gördíteni!” A japán mosollyal az arán kérdezte, hogy most meg akkor miért nem szólt neki, ha egyszer itt ez a szokás?

Egy másik történetben egy bulgáriai kirándulás során történt félreértést mesélt el. Bulgáriában az „igent” a fejrázás, a „nemet” pedig a bólogatás jelenti. Egy holtfáradt turistacsoport érkezett egy szállodába, majd mikor a pincér feléjük kínálta a frissítőket, a csoport lelkesen bólogatni kezdett. A pincér fogta magát, s távozott. A csoport teljesen felháborodott, majd elmesélték nekik, hogy náluk pont fordítva működik a dolog. Mikor a pincér visszatért, s újból kínálta a frissítőt, a csoport egyöntetűen rázni kezdte a fejét - a pincér pedig újfent sarkon fordult és elviharzott. Kiderült, hogy őt pedig munkatársai világosították fel a konyhában, és csak megpróbált eszerint viselkedni…

Kepes szerint sokkal egyszerűbb lenne még a határainkon belüli konfliktusokat is kezelni, ha leülnénk és megismernénk a másik szokásait, valamint ezeknek a szokásoknak az eredetét. Szóba kerültek a férfi és női szerepek is. Tradicionálisan általában mindenhol a férfi az, aki a kemény munkát végzi, míg a nők a családi életben stb. vesznek részt. Kepes egyik filmjében, melyet a Titicaca-tó közelében fordított, ezek a szerepek megfordultak. Az asszonyok és a lányok voltak azok, akik a hajmeresztően meredek hegyoldalban terelgették az állatokat, az iskolában pedig ők voltak azok, akik a szünetekben az időt labdajátékokkal ütötték el. A férfiak pedig mit csináltak? Ültek szépen az udvar szélén és kötögettek. Sapkákat. Közben pedig trécseltek, ugyan úgy, ahogy nálunk a faluhelyen az öregasszonyok…


NMZS

Fotó: Tóth Zoltán