Dueonline.hu

A hatvanas évek óta a tévézés szerves része a szabadidő eltöltésének, különösen napjainkban. Felmérések szerint Magyarországon – az EU-s átlaghoz képest – kiugróan magas azoknak a családoknak a száma, ahol a gyerekszobában is van tévé.

Az is kiderült, hogy a gimisek jobban megválogatják, mit néznek meg, mint a szakmunkásképző növendékei. Ebben a hónapban Mádl András, az Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság műsorfigyelő és -elemző főosztályának vezetője avat be minket a magyarok tévézési szokásaiba.

Mennyit tévézünk?

Ha gyengül a gazdaság, akkor az emberek az olcsóbb szórakozást keresik. Most, hogy a gazdasági válság huhog egyfolytában ránk, a tévé előtt eltöltött idő is mérhetően megnőtt. Nincs már pénz moziba menni, otthon az esti tévéműsor is tökéletesen megfelelő, függetlenül attól, hogy mi az.

A fiatalok átlagosan napi három órán át néznek tévét, a gyerekek majd’ ötven százaléka pedig szülői felügyelet nélkül teszi ezt – tehát a Pokémontól a Rambóig bezáróan szinte bármit megnézhetnek. Kutatások azt is kimutatták, hogy a szabadidőnk kétharmadát nem a levegőn, vagy a haverokkal töltjük, hanem a fotelba szorulva bámuljuk a tévét. Leginkább délután öt és este tíz között néznek az emberek tévét, miután hazaértek munkából/iskolából. A csatornák pedig régóta használják a „bébiszitter” funkciót – a kisebb gyerekek hamarabb kelnek, tehát hétvégén a kora reggeli műsorok inkább nekik szólnak, aztán ahogy közeledik a tizenegy óra, úgy változik egyre inkább a kamaszokra fókuszáló műsorok irányába a kínálat.

Mit nézünk?

Összességében BÁRMIT. Komolyan. Három órán át tévézni azt jelenti, hogy válogatás nélkül végignézünk minden marhaságot, amit leadnak. Persze ezt a képet azért árnyalhatjuk azzal, hogy a korosztályok érdeklődési körükből adódóan másra kíváncsiak. Sajnos az elmúlt 15 év tapasztalata az, hogy a közszolgálati csatornák hátat fordítottak a fiataloknak, így már viszonylag kevesen emlékezhetnek arra, hogy kicsoda Krisztofóró, de Öveges professzor neve is ismeretlen lehet a mai fiatalok számára. A tévét ellepték a kifejezetten gyerekekre és kamaszokra specializálódott csatornák – Minimax, Cartoon Network, Disney Channel –, és valószínűleg a fiatalokért folytatott versenyt ők nyerték hosszútávon is.

Ez nem lenne baj, de a külföldről behozott rajzfilmek sajnos sokszor rossz irányba terelik a gyerekek szemléletét. Élen járnak ebben a japán animék, ahol rendre azt a következtetést vonhatja le a néző, hogy egy problémát a legegyszerűbben egy fej-has-fej kombórúgással lehet megoldani, vagy hogy az igaz barátaid csak szörnyek lehetnek, mert az emberekben nem lehet megbízni. A gyerekek szeretik az úgynevezett mainstream meséket, amiket a kereskedelmi televíziók adnak le, de pont emiatt például a Duna Televízió saját készítésű műsorai labdába sem rúgnak nézettség tekintetében.

Mi hathat károsan egy gyerkőcre?

Ezt talán nem is kell olyan sokat magyarázni: az agresszió, akár fizikai, akár verbális, ha sokat látja a tévében, előbb-utóbb úgy rögzül benne, mint egy általánosan elfogadott, példaértékű cselekedet. Ha manapság elsétálunk egy általános iskola mellett, akkor bizony elég kemény szavak üthetik meg a fülünket, nem is beszélve arról, hogy egyre több híradásban hallunk egymást, vagy éppen tanárokat verő diákokról.

A múlt hónapban már írtunk a Való Világ viselt dolgairól, többek között arról, hogy egyfolytában ittak és dohányoztak a villalakók. Boldog-boldogtalannal szexuális kapcsolatba keveredtek, egyébként pedig egy útszéli kocsis nem káromkodik annyit, mint ők – de egy fiatalnak ezek megint példát állítanak, hasonlítani fog rájuk, utánozza őket. (Aztán hatvan évesen, fél tüdővel és kétszer akkorára hízott májjal majd nagyon fogja bánni, hogy annyit ordított a gyerekeivel.) Mádl András szerint ezt azért a csatornáknak kompenzálnia kéne például azzal, hogy felhívja a figyelmet ezen viselkedésformák káros következményeire, mert nem feltétlenül ildomos agyonverni azt, aki mondjuk nem ért velünk egyet egy vitában, vagy hogy a gyakori partnerváltogatás ne járna kockázatokkal.

Ácsi! Hát akkor ki vigyáz rájuk?

Elsődlegesen a szülőnek lenne az a feladata, hogy jó példával járjon elől. Ennek része az is, hogy nem engedi a gyerekét kiskorában tévét nézni – persze nem úgy, hogy ő nézi a tévét, a gyerekre meg rászól, hogy ne csinálja. (Franciaországban például van egy ilyen szabályozás, hogy három év alattiaknak szóló műsort nem lehet közzétenni.) Persze a szülő megteheti, hogy engedi tévézni a gyereket, de ilyenkor az lenne a jó, ha ő is ott maradna vele, ellenőrizné, hogy mit is néz, illetve megmagyarázhatná neki a látottakat.

A médiahatóság feladata az, hogy felállítson olyan jogi védőgátakat és korlátokat, melyek minél inkább megóvják a gyerekeket a káros tartalmaktól. Ilyen korlát lehet a karika, ami felhívja mind a gyerekek, mind a szülők figyelmet, hogy a következő műsorban olyan tartalmak vannak, melyek nem ajánlottak egy adott korosztálynál fiatalabb nézők számára.

Az iskolában pedig a médiaismeret óráknak kellene olyan szerepüknek is lennie, hogy ne csak a filmes eszközökkel és alapfogalmakkal legyenek tisztában a diákok, hanem az esetlegesen előforduló negatív tartalmakra is felhívják a figyelmet, elősegítve ezzel a tudatos televíziózást.

Tudatos tévézés?

Egyszer egy szakdolgozathoz készítettek egy kis felmérést a különböző középiskolák hallgatóinak televíziózási szokásairól. Kiderült, hogy a leginkább a gimisek válogatósak, a náluk kevésbé a szakközépiskolások és a sor végén kullognak a szakmunkásképzősök. Próbaképpen belevettek a vizsgálatba egy kisegítő iskolát is, amiből az derült ki, hogy az odajárók nagyjából azt sem tudják, hogy mit néznek, cserébe ezt egyfolytában teszik.

Tehát a gimnazisták „tudatosan tévéznek” – ez azt jelenti, hogy nagyrészt olyan műsorokat néznek, melyeket előre terveztek, nem pedig csak ledobják magukat a kanapéra és nézik azt, ami van. Ezt a fajta tévénézési attitűdöt kellene elsajátítania minél több embernek, hogy változás állhasson be a csatornák kínálatában, mert addig, amíg tényleg bármi lemegy az emberek torkán, kár is időt vesztegetni azzal, hogy szörnyülködünk a műsorok tartalmán.

Egyébként igen nehéz feltérképezni a tévézési szokásokat. Ha az utcán megállítasz valakit és megkérdezed, hogy mi a kedvenc műsora, akkor az majd igyekszik olyan választ adni, ami megfelel a társadalmi elvárásoknak – szóval valószínűleg előbb mondja a Híradót, mintsem hogy bevallja, igazából egész nap a Teleshop előtt remeg, és már hat nanoszekundum alatt képes tárcsázni bármilyen számot, ami megjelenik a képernyőn. Vagy olyan műsor címét böki ki, amelyik leghamarabb eszébe jut – nem azért, mert az a kedvence, hanem mert például annyit hall róla.

Fel tudják-e venni a versenyt valaha is a közszolgálati/kulturális csatornák a trendi, „mainstream” kereskedelmi csatornákkal?

Mádl András szerint soha. Azért nem, mert a lakosságnak csak kis szegmense találja hasznosnak vagy szórakoztatónak azokat a műsorokat, melyeket ezek a csatornák kínálnak, de ettől függetlenül néha senkinek sem árt, ha két southparkos anyázás között lecsücsül egy kicsit mondjuk egy komolyzenei csatorna elé, és megnyugszik. Nem kell elásni ezeket a csatornákat, mert ezek színesítik a műsorpalettát, és választási lehetőséget, másfajta szórakozást kínálnak annak, akinek erre van igénye.

A tévézés akkor válik értelmessé és tudatossá, ha nem űrt tölt ki, tehát nem csak „szól a tévé a nappaliban”, hanem ha kifejezetten valamit megtudunk belőle, értéket, tudást ad, vagy szórakoztat.

Nagy M. Zsolt

.