Dueonline.hu

Czehelszki Levente
DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázat 2011
Az év diákújságírója, felsőoktatás
1. helyezett

Ritkán ugyan, de megesik, hogy felcsillan a remény, miszerint az emberiség mégsem hülyült el visszafordíthatatlanul. A Fekete hattyú amerikai diadalmenete, aminek során a tizenhárommilliós költségvetésből eddig kilencvenhat millió dollárnyi bevételt produkált, eme ritka pillanatok egyike.
A hallatlan siker legfőbb oka az lehet, hogy Darren Aronofsky most alkotta meg eddigi karrierje során művészfilm és közönségfilm eddigi legműködőképesebb szintézisét: a Fekete hattyú szomorú haláltáncát ugyanis úgy tudta vászonra vinni, hogy a végeredményt egyfelől ajnározza a Művész mozi törzsközönsége érzékeny témájáért és elegáns ábrázolásmódjáért, de ugyanígy megállja a helyét a Westend popcorn-ropogtatástól hangos nagytermében is a lineáris történetmesélés és a végig csúcsra járatott feszültség okán.

Nina New York ünnepelt balerinája; az évad sikerdarabjának számító Hattyúk tava főszerepének várományosa. Valószínűleg könnyedén hozni tudná a jót és rosszat szimbolizáló fehér és fekete hattyú ellentétpárjára épülő darab kettős főszerepét, ha történetesen nem lenne jobban szétcsúszva, mint átlagos erasmusos hallgató a hazatérését követő héten. A környezetében ráadásul senki sem képes időben felismerni a lány helyzetének komolyságát, így nemhogy segíteni nem képesek rajta, de minden megnyilvánulásukkal akaratlanul is hozzásegítik, hogy átlökjék az épeszűség leheletfinom határmezsgyéjén egyensúlyozó lányt az őrület oldalára.

A Fekete hattyú sikertörténete igazából számos ember közös munkájának bravúrja: legelőször is a főszereplő Natalie Portmané, aki soha nem volt még ennyire kiszolgáltatott és érzékeny a vásznon. Nem csak az arcával, de testének minden porcikájával uralja a teret, ami a balett világában játszódó filmről lévén szó, nem kis teljesítmény. Míg bizonyos jelenetekben hallatlanul gyönyörű, a végjáték felé közeledve megdöbbentően koravén, ijesztően kiduzzadó nyaki erekkel, a jóízlés, az anorexia és az Oscar-díj határát egyaránt súroló testalkattal.

Aztán ott van az írótriász, akik szintén kreditet érdemelnek: Mark Heyman, Andres Heinz és John J. McLaughlin direkt filmre írt szkriptjében minden a helyén van, a Ninának intézett mondatok mindegyike olyan megnyilvánulás, amely az adott pillanatban a lehető legrosszabbat teszi egy lelkileg végtelenül kiszolgáltatott és instabil lánynak. A forgatókönyv kiválóságát bizonyítja az, hogy számtalan, egymástól teljesen különböző karakterrel operál, ám ezek mindegyike rímel a másikra abban, hogy a leghalványabb segédfogalmuk sincs, mire lenne szüksége Ninának, hogy végül ne úgy végezze, ahogy.

Ne feledjük Matthew Libatique kiváló operatőri munkáját sem: a kamera mindig azt teszi, amit tennie kell a legnagyobb dramaturgiai hatás elérése érdekében. Akad, hogy szédítő sebességben pörgünk a főhőssel együtt, néhol mozgásban vagyunk vele, amíg hátulról követjük őt, máskor pedig statikus helyről van alkalmunk szemlélni. Aztán ott van persze a rendező Aronofsky. Ha valaki az előző filmjéhez, A pankrátorhoz hasonló melodrámára számított, az rossz helyen kopogtat, mert a Fekete hattyú jóval érettebb, érdekesebb munka a kiégett sportoló történeténél, még ha elsőre ugyanolyan faék-egyszerűségű történetnek tűnhet is.

Aronofskyék végül az épp duplikálódó személyiséget a hasadt elmére utaló legnyilvánvalóbb metaforákkal jelenítik meg: ennyi tükröt utoljára Kubrick Ragyogásában láttam – nem véletlenül, ugye az izoláció által taccsra tett ponyvaíró is ugyanúgy az elme legsötétebb vidékén él a balett-táncos Ninával. Emellett a fekete-fehér ellentétpár dominál a filmben: Ninának ártatlan fehérből elvileg a fékeit vesztett fekete hattyúvá kellene lényegülnie, ám ez csak az önkontrollja totális feladásával lehetséges. A kognitív lámpaoltást műfaji eszközökkel egyértelműen a horrorfilmes zsáner eszköztára képes a leghatásosabban megjeleníteni (Ragyogás, megintcsak), így Aronofsky filmje is sokk-effektekkel kezd operálni a végére, az egészben viszont messze nem a semmiből felbukkanó szereplők, a sötétben elsuhanó szellemalakok, netán a csonkítós jelenetek a legijesztőbbek. A mindezekben rejlő lélektan sokkal durvább: az igazán félelmetes valójában az, hogy a másik oldal ennyire rohadtul közel van.