Dueonline.hu

Vidó Gábor
DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázat 2011
Az év diákújságírója, felsőoktatás
3. helyezett

Ájultál már be mocskos részegen egy öltönyös partira úgy, hogy maradék józanságoddal pontosan fogtad, mennyire nem vagy odaillő? Próbáltál ezek után sietve távozni, de a térrendező manók mindig arrébb tették a kijáratot? Nem? Akkor te nyugodtan lapozz tovább. A többiek pedig koncentráljanak ide!

Február 20-án volt öt éve, hogy a gonzo-király Hunter S. Thompson fegyvert ragadott maga ellen. Hogy pillanatnyi elmezavarában, vagy talán tudatos döntésként, lényegtelen, változtatni nem fog semmin. Megvette a kilépőkártyáját, becsekkolt, és lelépett. Hatását és szellemiségét tekintve azonban még mindig köztünk él a „Doki”, az a kurafi, aki miatt divatos dolog lett a szubjektivitás az amerikai zsurnalisztikában, aki miatt ifjú újságírók harcolnak a szerkesztőikkel, mikoron azok szemét módon ki akarnak húzatni oda nem illő, és objektivitásban hiányos részeket. Ezúton is az anyukájukat nekik!

Szóval ő volt az a faszi, aki a haverjával egy kisvárosi rendőrség drogkészletének megfelelő cuccot vitt magával Los Angeles-ből Las Vegasig egy vörös cápa hátán, ami többek szerint egy Chevy volt, de ezek sose értettek az autókhoz. Érdemes idézni az öreget, mert stílje és kifinomultsága néhol egy bulldogba oltott pitbullal vetekszik: „Valahol Barstow környékén, a sivatag szélén voltunk, amikor az anyag dolgozni kezdett. Emlékszem, ilyesmiket mondtam: ’Kicsit könnyű a fejem, lehet, hogy neked kéne vezetni…’ Aztán hirtelen borzalmas bömbölés hallatszott mindenfelől, és az ég megtelt gigantikus denevérszerűségekkel, mind a kocsi körül sivalkodtak, csapdostak, mi meg lepadlóztuk a verdát, és lehúzott tetővel százhatvannal repesztettünk Las Vegas felé.” Megfelelően elvetemült kezdése egy végletesen elvetemült könyvnek, melynek minden lapja meszkalinnal van átitatva, a könyvjelző pedig megdermedt LSD.

Viccet félretéve, Thompson volt az amerikai álom egyetlen reális szemlélője. Agyát nem terhelték a hamis csillogások, ő felszabadította tudatát, hogy befogadja Amerika igazi képét. Éles szemű nótárius volt, még ha kortársai sokszor sütötték is rá a „beszívott” jelzőt, nála pontosabban kevesek tudták megfogalmazni rothadó világuk problémáit. Mert Thompson belügyi gurunak számított a Félelem és reszketés Las Vegasban óta, a Rolling Stone magazin „főállású” megmondója volt, elég, ha csak A dekadens és züllött Kentucky Derby-re, vagy A Félelem Birodalma című önéletrajzi elemeket sem nélkülöző kötetére gondolunk. Mindegyikből süt az az elemi gonosz légkör, melyet „fogyasztói társadalom” néven szokás aposztrofálni, holott nem egyéb, mint ősi törzsi magatartásformák aktualizált hátterű modellje, melynek boszorkányszombatja végtelenítve fut mindenhol.

Követendő példa minden bértollnok tanoncnak az a mód, ahogyan kegyetlenül húsbavágó őszinteségét papírra veti a Hell’s Angels-ben, nem törődve semmivel. A polgári értékrend itt smafu, csak a sztori számít, amelyet nem a szeme előtt tartva követ, hanem beleveti magát, és benne él, a sztori pedig őbenne. Elkeserítően pontos leírása a hippi-korszaknak, szocio-regény az utat vesztett amerikai munkásosztály gyermekeiről, akik más kitörést nem látnak maguknak, csak részeg bacchanáliák, „kajakbaszások” sorozatát, istenük pedig nem Krisztus, hanem a testébe vert vas minden mennyiségben. E két rend – az értelmiség és a munkások – ütközése pedig elkerülhetetlenül egyikük végét jelenti, melyhez hátteret a vietnami háború apokaliptikus vérszivattyúja szolgáltat.

Rásütötték, hogy a Rumnapló című korai zsengéje egyáltalán semmit nem mutat fel későbbi stílusjegyeiből, pedig ott is létezik a függés és a sodródás. Én csak annyit tennék hozzá, hogy a legfrappánsabb részegen megírt könyvet olvashatja el bárki, ha kezébe veszi a művet.

Az addiktív társadalom addiktív krónikása volt a Doktor. Ennyit róla…