Eseménynaptár
Már a tábor is kampányol
"...aztán, amikor átvirrasztottuk az első éjszakát, amikor egymás hátát masszírozva, néha kétségbeesve, néha vidáman elkészítettük az első lapot, már együtt mentünk aludni, egy asztalhoz ültünk az ebédlőben."
Tíz nap, amit nem lehet elmesélni egy év alatt
Először megérkezni nem volt könnyű: az emberek nekem vadidegenek voltak, viszont úgy tűnt, ők már ezer éve ismerik egymást. Mindenki érthetetlen szlengben beszélt a másikkal. Egyedül éreztem magam és nem találtam az ágyneműmet. A tusfürdőm kiborult. Azt hiszem, kicsit én is...
Az első pár óra nem volt egyszerű: azt láttam, mindenki ügyesebb, rátermettebb, gyakorlottabb, mint én. Az első nap kiderült, hogy amit olyan jól tudtam az iskolában, az az Életben, vagy a táborban egészen másképp működik. Az egyik interjúalanyhoz négyszer kellett visszamennem, mire rendes anyagot tudtam készíteni. Azt hittem, elsüllyedek, hogy reménytelen vagyok, hogy kudarcot vallottam.
Aztán, amikor átvirrasztottuk az első éjszakát, amikor egymás hátát masszírozva, néha kétségbeesve, néha vidáman elkészítettük az első lapot, már együtt mentünk aludni, egy asztalhoz ültünk az ebédlőben, együtt fagyiztunk a Nádas büfé melletti strandon. Kiderült, egyformábbak vagyunk, mit hisszük: annak, aki már egyetemre jár és dolgozik, ugyanúgy vannak vágyai és félelmei, mint egy copfos nyolcadikosnak és aki eddig csak álmodozott a cikkírásról, ugyanúgy meg tudja találni a saját hangját, mint az, akinek hetente több tucat írás kerül ki a keze alól. Első nap azt hittem, hazamenekülök, utolsó nap pedig már megkönnyeztem a búcsút.
Nagyon nagy élmény az, ha az ember megtanulja szeretni és elfogadni a másikat.
A DUE-tábor ezért nagyon jó hely.
Itt mindenki akkor tudja magát igazán jól érezni, ha lebontja a gátakat maga körül, ha túllépi a saját határait, ha elfogad olyan dolgokat, amiket addig idegennek hitt. Én ezért járok vissza évről évre. Meglepetésekért, őszinte szavakért, együtt megvalósított álmokért és felejthetetlen barátokért. Volt olyan tábor, ahol szinte minden szembejövő emberrel megöleltük egymást. Volt olyan tábor, ahol az utolsó éjszaka kilométereket gyalogoltunk a part mentén fel-alá és mást sem csináltunk, csak beszélgettünk. És volt olyan tábor, ahol egymás nyakába borulva zokogtunk búcsúzáskor.
Azért kell eljönni ebbe a táborba, mert innen nem lehet csak úgy hazamenni. Innen mindenki elvisz valamit, mindenki változik egy kicsit és mindenkinek az élete könnyebb lesz valamivel. Van, aki jobb cikket tud írni, jobb műsort tud készíteni és van, aki ezek után könnyebben ismerkedik és könnyebben fogad el másokat. Egy biztos: senki nem fejezi be úgy ezt a tíz napot, hogy nem kapott valamit.
Tóth Enikő
Táborra fel! Hisz tudjátok, nem lehet túl korán elkezdeni.