Dueonline.hu

Madarász Anna
DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázat 2012
Az év diákújságírója, középiskola
1. helyezett

Kétezer-tizenkettő nyolcadik hetében Bánsági Gergely (9. b) önkéntes akciót szervezett. A Bárdos önkéntességben példamutató diákságát ezúttal az Utcai Segítők Egyesületéhez invitálta a fiatal szervező. A kezdeményezést Fadilné Eizen Erika tanárnő karolta fel.

Február huszadikától huszonötödikéig, egy-egy az iskolából verbuválódott lelkes csoport látogatott el az Utcai Segítők Egyesületének munkatársaihoz, és alkalmanként másfél óra erejéig beálltak önkéntesnek. A szerdai napon Bodnár Boglárkával (9. b) álltam be én is az esti teajáratba segíteni. Voltam már hasonló önkéntes akción, ezért teljes nyugalommal vágtam neki az esti feladatnak. Az egyesület két munkatársa Kornél és Mona röviden elmondták, hogy mi lesz a dolgunk, aztán szálltunk is be a kocsiba, és indult a munka.

Találkoztam már fogyatékkal élőkkel és olyan idős emberekkel is, akikkel nem törődik a családjuk, de hajléktalonokkal közvetlen közelről még nem. Amikor vakokkal, siketekkel találkoztam először nehéz volt megállnom, hogy ne sajnáljam őket. Az idősek otthonában az emberségemet és a türelmemet kellett vizsgáztatnom. De amikor találkoztam ezekkel a hajléktalan emberekkel – egyszerűen megfordult velem a világ.

Kornél még az indulásnál elmondta, hogy fejenként körülbelül fél liter teát adhatunk, amihez egy szendvics és egy szem vitamintabletta jár. (Hozzátenném, hogy amit mi szendvicsnek hívunk, az két szelet kenyérből és némi margarinból állt.) Ez nem sok, de a szociális munkásoknak meg van kötve a keze: napi nyolcvan forint jut egy emberre.

A teajárat első állomása a Népháznál volt. Mint egy zsúfolt buszmegállóban, úgy gyülekeztek az emberek, és úgy éreztem, némi izgalommal vártak minket. Azok az emberek, akiket mások mindenféle csavargónak, munkakerülőnek vagy épp egy fölös tehernek vélnek, úgy álltak sorba és várakoztak, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egyikük sem toporzékolt vagy idegeskedett amiatt, hogy épp nem ő következik sorra. Egyébként, ha belegondolunk, egy átlagos hétköznapon egy nagyobb boltban a pénztárnál állva mindig van egy-két olyan vásárló, aki vagy szóvá teszi, hogy miért olyan hosszú a sor, vagy szörnyülködik, ha az épp fizető kuncsaft nem egyszerűen kézpénzzel fizet.

A temető mögötti állomáson ugyanezt tapasztaltam. Legyőztem a megszeppentségemet, és két palack feltöltése között figyeltem, mi történik közben, amikor ezek az emberek megszólalnak. A két szociális munkással úgy beszélgettek, mintha csak a családtagjaikkal beszélgettek volna. A kérdések, panaszok olyanok voltak, mint bárkinél. Tulajdonképp a törődés ebben ki is merült. Sietnünk kellett, mert mások is vártak ránk, és amikor felmerült a repeta gondolata, sajnos, azt kellett mondanunk, hogy nem tudunk többet adni, mert másnap nem jut.

A megállók között Kornélt faggattam a munkájukról, próbáltam keresni a kapaszkodót a szavaiban, egy olyan mondatot vagy szót, ami kicsit megnyugtathatott volna, hogy csak túl sötéten látom a dolgokat. „Ilyenkor a téli, vagyis a krízisidőszakban minden napunk hasonlóan telik. A szolgálat a második védőháló azok alatt, akik valamilyen módon elvesztették az első védőhálójukat, a családot.” Miközben ő mesélt, Sárberekbe riasztottak minket. A tömbök közötti játszótéren egy bácsi üldögélt a padokon. Bogi és én néhány méterrel távolabb álltunk, és csak néztük, mi történik. A bácsit nem tudták meggyőzni, hogy menjen el az éjszakai menedékhelyre, így Kornélék megígérték, hogy később visszanéznek hozzá. Öt perc. Talán ennyit maradhattunk ott, és indulnunk is kellett tovább – vártak minket.

Még három megálló volt hátra, ami nekünk a munka végét, a szolgálatnak pedig egy új feladat elérkezését jelentette. A kocsiban ülve Bogival is beszélgettünk a minket ért sokkról. „Én annyira finnyás vagyok. Erre itt vannak ezek az emberek, akik közül soknak csak két szelet kenyér jut és egy kis tea egész nap. Ez rossz érzés – nagyon.” Ebben a gondolatban csak osztozni tudok.

A mély döbbenet, ha még nem lett volna elég, akkor az utolsó megállónál, a „kis Tescónál” felkerült a pont az i-re. A kocsihoz fiatalok léptek oda. Egészen ez idáig inkább a középkorúak közül és az idősebb korosztályból találkoztam hajléktalanokkal, és amikor megláttam a két korombélit úgy éreztem, hogy elhagy minden erőm.

Úgy vélem, hogy a közöny, amit magunkra erőltetünk ezekkel az emberekkel szemben, falakat emel közénk. Ezeket a falakat pedig le kell rombolni. Erre akkor jöttem rá, amikor eszembe jutott, hogy aznap este egy valamit nem láttam: szégyent. A szolgálat munkatársait – mint mondtam – jól ismerik, de mi idegenekként segítettünk, és meglepetésünkre nagyon örültek nekünk.

Miért érdemes önkéntes munkát vállalni? Egyszerűen azért, mert miközben jó ügyért teszünk, sokat tanulunk magunkról, és látjuk azt, amit eddig nem: a város (vagy a világ) egy másik arcát.