Dueonline.hu

Csicsics Anna
DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázat 2012
Az év diákújságírója, középiskola
2. helyezett

Sokszor érezzük azt, hogy a város, falu ahol élünk már unalmas, megszokott. Egy-egy beszélgetésnél kiderül, hogy nem ismerjük eléggé saját hazánkat sem. A felismerést követően elhangzik a következő mondat: „ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak”, azaz Magyarországot fedezzük fel.

Most mégis itt ülök Londonban a St. James parkban, nézem a napozókat, a labdázókat, a parton időző üzletembereket. És el sem képzelhetnék szebbet. Hogyan is kerültem ide? Miért vagyok itt? Az Európai Unió Fiatalok Lendületben elnevezésű programjának egy alpontja az ifjúsági csere, mely egy nemzetközi tábor. Civil szervezeteken keresztül van lehetőségük ilyen táborokban részt venni a fiataloknak. Én most a székesfehérvári Szabad Tér Egyesülettel utaztam ide. Ezen kirándulások különlegessége, hogy nemcsak a vendéglátó ország kultúráját ismerhetjük meg, hanem minden résztvevő ország bemutatkozik, ízelítőt ad a saját szokásaiból, bemutatja hagyományait. Azaz nem egyszerű múzeumba járó turistaként megyünk külföldre, hanem egy adott témát feldolgozva ismerjük meg jobban egymás kultúráját.

Tehát itt ülök Londonban a St. James parkban, nézem a napozókat, a labdázókat, a parton idéző üzletembereket, beszélgetek siketekkel, és vakokkal. Igen, első nap bizony én is meglepődtem, mikor megkértek, hogy magyarázzak el valamit a siketeknek. Hogy lehet ez, kérdezed kedves olvasó? Ezen csere témája a fogyatékkal élők integrációja. Így velük közösen tölthetünk 10 napot a napsütötte Angliában- bármily hihetetlen, itt bizony ragyogó napsütés volt egész héten. Az adatokról tömören: 78 fiatal Angliából, Csehországból, Bulgáriából, Lengyelországból, Romániából, valamint Magyarországról. Helyszín: The New Eccless School, Norfolk megyében.

Nehéz most az élménybeszámoló, hiszen az egész környezet más, Sümeget is teljesen másképp látja innen az ember. Már-már természetesnek veszek dolgokat, melyek csak itt jellemzőek, tipikus angol szokások, vagy a csapat összetételéből adódnak, a cikkben azonban magyarázatra szorulnak.

Az első napokban még furcsa volt minden. Ma könnyedén mondom, hogy megbeszéljük a siketekkel mi legyen a következő program. Pedig tudniillik, hogy velük csak jelnyelven lehet kommunikálni, meg persze egy kicsit mutogatva, és szerencsére szájról is elég jól olvasnak, bár a külföldiek esetén ennek nem vesszük sok hasznát. Az elején kihívás volt megérteni őket, mostanra ebben is ügyesedtünk. Bizony sokszor jobban megértettek minket, mint halló társaink. Ezért itt külön köszönet is illeti őket. Összegyűjtöttem naplómban pár emléket, melyek számomra eddig különlegesek voltak.

Újra meg újra elhangzott a mondat: „ha mi ezt otthon elmeséljük, el sem fogják hinni, és ha a szavakat hiszik is, nem értik majd azt a nem mindennapi élményt, amit mi átéltünk”. Én mégis megpróbálom szavakba önteni tapasztalataimat.

Szerencsések vagyunk, mert magyar csapatunk tagja egy szlovén fiú is, aki Magyarországon dolgozik. Mivel hazánkba is csak nemrég érkezett, így őt is tanítgatjuk a magyar nyelv szépségeire. Amikor nemzetekként külön kell dolgozni, akkor is folyamatosan két nyelvre kell fordítani csapaton belül: angolra és jelnyelvre. Ezen cserék egy fontos része a nemzeti est, amelyen megmutathatjuk milyen magyarnak lenni, miért szeretjük országunkat, miről híres. Mi is elvittük Angliába az igazi magyar virtust. A Honfoglalás című dalt jelnyelven kísértük. Míg külföldi barátaink a dalt hallották, de nem érthették a magyar szöveget, addig siket csapattársaink a jelentésében gyönyörködhettek. A siketek sajátja még a pantomim játék. Nemcsak a mi társaságunk tagjai, hanem bulgár fiúk is készültek egy pantomimjátékkal a nemzeti estre. Bulgária néptáncait is megismerhettük, mivel szabadidejükben táncolnak a siket lányok. Hogyan lehet, hogy hallják a zenét? Igazából csak a basszust hallják. Épp ezért nagyon szeretik a most divatos diszkózenét, mivel arra remekül tudnak táncolni. A bulikban igencsak megirigyeltük mozgáskultúrájukat. Reggelenként a serkentő játékokat, ébresztő tornát mindig másik ország vezette. Mi tánccal mozgattuk meg a táborozókat egy siket fiú vezetésével.

Napközben a szervezők változatos programokkal készültek. Első nap az iskola udvarán játszottunk. Először egy kötélpályán kellett végigmenni. Hasonló volt a kalandparkokban találhatókhoz, bár nem túl magasan, így csökkentve a veszélyességét. Legnagyobb megdöbbenésünkre a vak fiatalok ügyesebben oldották meg a feladatokat, mint mi. Egyik nap kipróbáltuk a falmászófalat is, melyen két nehézségi fok volt, nagy kitartás kellett teljesítéséhez. Ezt a kihívást is teljesítették vak társaink. Gondoljuk nem érzékelik annyira a veszélyt. A valódi ok azonban, hogy teljesen másokra merik bízni magukat. Mi folyton előítéleteket gyártunk, nem merünk mások kezébe helyezni döntéseket, melyek minket is érintenek. Ők pedig egész életüket így élik le, barátaik körében, teljes biztonságérzetben. A közösségépítő feladatok mellett Anglia szépségeit is megismertük. Norwichban egy városismereti vetélkedőn vettünk részt. Kérdezgettük a helyieket, megnéztünk minden látványosságot. Voltunk a tengerparton is, és egy folyón mindenki vezethette a hajót, amivel utaztunk. Itt különösen jó érzés volt, amikor kifeküdtünk a hajó végébe, és siket barátainkra bíztuk a hajó irányítását.

Siket csapattársaink a váci speciális iskola tanulói. Rengeteget tanultam az ő életükről, milyen nehéz kiigazodniuk a mi világunkban. Erről most nem is írnék részletesen, mivel egy újabb cikket kitöltene. Annyit azonban mindenképp megemlítek, hogy érdemes többet megtudni mások életéről, mert kényelmes életünkben elfeledkezünk problémáikról. Mi a legkisebb gondokat megoldhatatlannak látjuk, míg vannak, akik értékelik azt a lehetőséget, amit ők kaptak, és átugorva az akadályokat boldogan élik életüket.

A legjobban egy játék hozott össze minket. Kamalabdának neveztük el a délutáni labdázásokat az udvaron. Bárki csatlakozhatott hozzánk, két csapat küzdött egymás ellen. Ez a játék mégis az összetartozást jelenti számunkra, és a kikapcsolódást. Ha valaki hozza a labdát tudjuk, hogy az sok-sok nevetést és felszabadult játékot jelent. Ezeken a délutánokon egy teljesen más dimenzióba kerültünk, feledve, hogy most épp munkában, vagy iskolában kellene lennünk, barátainkat vígasztalni, vagy a családnak vacsorát főzni. Itt egyetlen fontos: „gyerekként játszani”, és boldognak lenni.

Hamar eltelt tíz nap. Beszámolómból kimaradt rengeteg személyes emlék, annak a története, hogyan lett egy angol fiú a magyar csapat tagja, a nárciszok szépsége, az anglikán templomok és London szépsége.

Itt, Angliában nagy figyelmet fordítanak a hagyományőrzésre. Igyekeznek megőrizni értékeiket, néha akár a modernség rovására is. Szintén a héten tanultam, hogy a hagyományőrzés nemcsak a kiveszőben lévő szokások fenntartásából áll. Hétköznapjainkban észre sem vesszük mennyi szép szokást ápolunk. Hogyan építjük házainkat, a helyesírásban milyen formulákat használunk, milyen bekezdéseink vannak, hol hagyunk térközt, és hol margót. Angol barátaink meglepődve tapasztalták, hogy mennyire szeretjük hazánkat. Nemsokára meg szeretnének látogatni minket, ami külön öröm, hogy ennyire megszerettek bennünket.

A héten sokat beszélgettünk a különböző nemzetiségekkel. Legjobban az angolok mellett a bulgárokkal barátkoztunk össze. Mielőtt eljöttünk otthonról az iskolában pont Ady Endrével foglalkozunk. Ő tette fel a kérdést: „Mennyit ér az ember, ha magyar?” Nem hiszem, hogy számmal kifejezhető lenne ez az érték. Itt ülök Londonban a St. James parkban, nézem a napozókat, a labdázókat, a parton időző üzletembereket és jó érzés magyarnak lenni. Legyünk végre büszkék értékeinkre, és úgy tájainkon, mint szívünkben, eszmeiségünkben is őrizzük meg ezeket. Mert „kinek barátja s honja van, az nem lehet boldogtalan”.