Dueonline.hu

Rendes Vera
DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázat 2012
Az év diákújságírója, általános iskola
2. helyezett

Grecsó Krisztián mostanában nem unatkozik. Legutóbbi könyve a Mellettem elférsz megjelenése óta egyik író-olvasótalálkozó követi a másikat. Szolnokra is Nyíregyházáról érkezett. Először egy rendhagyó irodalomórát tartott a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, majd rohant tovább az Aba-Novák Kulturális Központba, hogy ott is az olvasóival találkozhasson.

–Honnan jött az ötlet, hogy író legyen?

– Egész gyerekkoromban tudtam, hogy csak író lehetek, semmi más. Mindig is írtam, de szerencsére senkinek nem mondtam el, így nem érhetett nagy kudarc. Bár amikor a magyartanáromnak megjegyeztem, hogy írogatok, kinevetett. Csak 18 évesen, amikor eljutottam a sárvári diákíró-diákköltő találkozóra, akkor találkoztam először „élő” íróval.

–Mikor kezdte érzi, hogy már nemcsak ír, de sikeres író?

– Már az első kötetem is nagy siker volt, nyolc példányban kelt el (nevet). A Pletykaanyu az első olyan könyvem, amit olvastak is. Ráadásul elég nagy visszhangot is keltett, ugyanis a címadó novella karaktereit a szülőfalum lakóiról mintáztam. Hatan be is pereltek. Szerencsére az azóta eltelt tíz évben az ott élők jórészt megbocsátottak. A Mellettem elférsz miatt viszont a családom neheztelt kicsit, de miután elmagyaráztam nekik, különösen a nagynénéimnek, hogy a könyv írása közben meg tudtam bocsátani az emberi esendőségüket, ők is megbékéltek.

–Falusi gyerekként milyen érzés volt először Csongrádra, majd évekkel később Budapestre kerülni?

– Azért mentem Csongrádra középiskolába, mert éppen lázadtam, mint minden kamasz, és ki akartam törni a szegvári falusi életből, szembeszállni a gyökereimmel. Később rájöttem, hogy a családi mítoszok, mesék a legfontosabbak az emlékek megőrzésében. Budapestet már nehezebb volt megszoknom. Öcsém jóval hamarabb került oda, mint én. Nehezebb tudtam elfogadni, pedig mindent megtettem, például kinyomoztam, ki lakott a lakásomban előttem. Nem lett könnyebb, de mára lassan elfogadom a várost és kezdem megszeretni.

–Fiatalkorban a testvérek rivalizálnak. Önöknél is így volt a ma már táncosként ismert öccsével?

– Egyrészt elég nagy a korkülönbség köztünk, ami könnyített a dolgokon. Másrészt teljesen más területen mozgunk, így soha nem volt köztünk rivalizálás, inkább támogattuk a másikat és örültünk egymás sikereinek. Nálunk nem úgy van, hogy hosszú hónapokig nem találkozunk, és azt állítjuk, hogy ez azért nem baj, mert mi „ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk”. Nekünk intenzív a kapcsolatunk. Bár eltérő a szakmánk, mégis csináltunk egy közös pódiumestet, amiben zenétől kezdve a táncon keresztül az irodalmon át minden megtalálható.

–Honnan jött a legutóbbi kötet, a Mellettem elférsz megírásának az ötlete?

– A Digitális Fotó magazin kért tőlem egy tárcanovellát, amiben egy általam kiválasztott képről kellett írnom. Abban biztos voltam, hogy valami régi családi fotóról szeretnék írni, és sikerült is találnom egyet, ami felkeltette az érdeklődésemet. A kép az apai nagybácsimat ábrázolta, aki bencés szerzetes volt Pannonhalmán. Nagyon megtetszett, meg is írtam a tárcát. A megjelenés után azonban kaptam egy olvasói levelet, amelyből kiderült, hogy a képen látható ember nem volt bencés szerzetes Pannonhalmán. Kutakodtam kicsit és rájöttem, hogy valóban. Aztán megkérdeztem a nagymamámat, aki elmondta az igazságot. Ekkor határoztam el, hogy írok egy családregényt.

–Hogy áll a nem szépirodalmi írással?

– Mint tudjuk, csak írásból nem lehet megélni, bármenyire is sikeres író az ember. Jómagam három éven keresztül a Nők Lapja szerkesztője voltam, jelenleg az Élet és Irodalomnál dolgozom. Ezen kívül tanítok is az Íróakadémián is. Az irodalom a legfontosabb dolog az életben, hiszen ez az egyetlen, ami eligazít az érzelmek között. Az írás igazából önmagunk megtalálása. Az irodalommal könnyű visszatalálni az igazi énünkhöz, nálam a múltamhoz való visszatérésben is segített. A Mellettem elférsz előtt is érdekelt a családom, de amióta rábukkantam ezekre a remek történetekre, azóta még inkább. Apám életéből akár egy egész regényt is írhatnék, annyit tudok róla.

–Milyen érzés, hogy a Cigányok című drámáját játsszák a budapesti Katona József Színházban?

– Jó (nevet)! Máté Gábor ötlete volt, hogy Tersánszky-Józsi Jenő azonos című művét dolgozzam fel. A darab egyfajta folytatása, át- és továbbgondolása a műnek. A mai magyar és cigány együttélésről szól, a konfliktusokról. Néha már annyira elborzaszt a történet, hogy attól válik komikussá.

–Mit gondol, ki az olvasóközönsége?

– Egyértelműen a nők. Nem azért, mert csak nekik írok, hanem mert ma Magyarországon a kultúrát ők tartják életben. Egy férfi akkor olvas el vagy néz meg valamit, ha a párja azt mondja neki, hogy jó. Így terjed a szépirodalom, de még a zene is. Ha fiatalok is olvassák a könyveimet, annak persze külön örülök.