Eseménynaptár
A méhészet a hazám
Mi a helyzet a már évtizedek óta szakmájukat űző mezőgazdasági szakemberekkel? Ellátogattunk Angermajer János méhészhez. A mesterségét édesapjától tanulta, de állítja is, hogy az állatokkal való foglalkozást nem lehet tankönyvekből megtanulni. Ebbe születni kell.
A méhészettől indult fiatalkorában, aztán különböző vargabetűket tett a pályaválasztási úton, de végül újra itt kötött ki. A fiát is arra ösztönzi, hogy ezt a hivatást válassza, hiszen „zöld a fű, kék az ég, süt a Nap, este alszunk, pihenünk, reggeltől estig dolgozunk, de nincs főnökünk, mi osztjuk be az időnket. Szabadságban élek, nekem a munkám a hobbim és egyben az életem is. Aki ért hozzá, az meg tud élni belőle. Állandó szakmai frissítést igényel ez a munka, mert aki nem halad, az lemarad.”
A hagyományos eszközöket és fogásokat megtartotta az őstermelő, azonban a korral kénytelen haladni, hisz például a gépesítéssel a saját munkáját könnyíti meg. „Ezzel az új elektromos pörgetővel nagyon sok mézet nyertünk. A hagyományos hasonlóképpen működött, mint ez, de csak huszonnégy keret fért bele, kisebb volt az átmérője, gyengébb teljesítményre volt képes, és sok méz is bent maradt az alján. Ez a pörgető két hordóval (egy hordó=170 kg) több mézet képes kitermelni nekünk.” A ház udvarában farakás áll, és faforgács borítja a földet. A gazda maga készíti a méheknek a fakereteket is.
Télen a méhekhez nem kell nyúlni, csupán a csendet, a békességet, a nyugalmat kell biztosítani nekik. Ezért is célszerű utaktól, forgalomtól távol, csendes, szélvédett helyekre telepíteni a méheket. „Ha már öt éve csinálja az ember, akkor még csak kezdő. Itt minden év más, újabb és újabb megpróbáltatások jönnek. Az idei nagy aszályt nem jelezte nekem senki, és persze tankönyvek sem szólnak arról, hogy mi ilyenkor a teendő. Ezért is állítom, hogy belülről kell tudni a dolgokat. A méhekhez szeretettel kell közeledni és nem a nyers, üzleti számításokkal.”
Mi elsősorban védőfelszerelésben mertünk közeledni hozzájuk, miután füstöt fújattunk a kaptárok felé, ugyanis attól félnek az állatok. Ilyenkor már az aranyvessző is elnyílik, ezért meg kell kezdeni a méhek etetését. Nem mást, mint mézet ad a méheinek Angermajer János, ezzel a betegségektől is óvja őket. Az egészséges és vitamindús mézzel eteti szárnyas állatait a gazda ahelyett, hogy még az aranyvessző-mézet is eladná, és venne az árán cukrot a méheinek.
Több mint 100 új kaptár vételére kényszerült János, mert a régiek szállítása rengeteg munkát és időt vett igénybe. Igen, a kaptárokat szállítják, olykor több száz kilométerre is, hiszen a gazdag akácosok, repcemezők és hárserdők nem lelhetők fel a telephely három kilométeres sugarában, ameddig a méhek kirepülnek. „Ezen a telephelyen nyugalom van. Nem kell azon aggódnom tavaszig, hogy van-e nekik mézük, elfogyott-e az élelmük, felrúgták-e az emberek vajon a kaptárjaikat.” Mert bizony a „kétlábú állatok” már többször megrongálták Angermajer úr tenyészetét, de ő töretlenül ment tovább, s mára már kb. nyolcvanezer méhvel foglalkozik.
A lepörgetett mézet, tehát amiket a keretekből kinyer a méhész, hordójával adja el. „Előtte árultuk szép, díszes üvegekben is, de annyi sok munka volt vele, hogy nehéz volt a kiszerelést megoldanunk. Mert nem csak beletöltöm az üvegbe, és hadd vigye a nép… Minden szombaton mentünk a piacra, ahol tudnunk kellett, hogy milyen mézeket szerelek ki, és fel kellett készülni arra, hogy a legutolsó vásárlót is ki tudjam szolgálni. A topon kellett lenni mennyiségileg, minőségileg és esztétikailag is. Ez rettentő időigényes volt. Ráadásul a kristályos mézet nem vitték el a magyar emberek, mert azt hitték, hogy az cukros méz. Kristálycukros.” Ezek szerint, a mézszerető társadalom egy ősi tévhitben él: a kikristályosodott méz nemhogy rossz, hanem a legegészségesebb és a legfinomabb.
A projekt a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat Elnökségének értékelése és javaslata alapján, az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap társfinanszírozásában, a Nemzeti Vidékfejlesztési Program Irányító Hatóságának jóváhagyásával valósul meg.